Leszbikus körökben gyakran elhangzó tanács: sose kezdj egy biszex-szel, abból csak baj lesz. Ebben a cikkben ezt a gyakran általános igazságnak tekintett „bölcsességet” szeretném megcáfolni. Ez, a szerintem ártalmas tévhit, olyan gyakori, hogy volt biszexuális barátnőm is adottnak vette, hogy én is osztom. Továbbra is hordozom magamban a kérdést, hogy sikerült-e valaha is meggyőznöm arról, hogy nem.
Miért félnek a leszbikusok a biszex nőktől?
Szerintem a félelemnek két fontos oka van. Az egyik, hogy aki elsősorban egy nem iránt érdeklődik, annak ijesztő lehet, ha másvalaki nem határolja be magát ilyen módon. Ha én nagy nehezen, egy kérdésekkel és küzdelemmel teli gyerekkor után végre felismertem, hogy a saját nememhez vonzódom, akkor eltántorítóan hathat, ha a másik fél nem osztja ezeket a tapasztalatokat, és mindkét nem felé ugyanúgy tekintget. Sőt, sokan érezhetik úgy, hogy a másik kvázi vállvonogatva nyugtázza az ő küzdelmes önfelismerésüket, nem érti, hogy „mi olyan nagy ügy ebben”, hisz „nyilvánvaló”, hogy a pasik mellett a csajok is érdekesek. Figyelem: ezek nem valós emberi képek. Ezek a félelem képei, amiket a saját identitás megalkotásának küzdelme alakíthat ki.
A másik nagy ok, amiért a biszexualitásukat nyíltan vállaló emberek ijesztően hathatnak leszbikusokra, az, hogy sokan tapasztalhattak már olyan kapcsolatot, ahol egy, inkább heteró beállítottságú nő „kísérletezni” akart, de vagy nem tudott, vagy nem akart tényleg elfordulni a heteroszexualitás normálisnak számító életstílusától. Ilyen tapasztalat után érthető, ha egy leszbikusban megkondul a vészharang, amikor a vele szemben ülő vonzó nő, akit épp megismert, közli, hogy ő biszexuális. Ez a történet van annyira közismert vagy sztereotip, hogy az ilyen tapasztalattal nem rendelkező leszbikus szintén összerebbenjen a félelemtől.
Miért kéne mégis továbblépni ezen a tévhiten?
Három okom van. Az első: fairness. Nem fair egy emberrel szemben, ha a nemi identitása miatt máshogy állunk hozzá. Minden embert emberként, a maga nevében kell megítélni, nem a szexuális identitása alapján, függetlenül attól, hogy leszbikus, biszexuális, akármi, vagy még nem tudja. (Mint mindig, ezekbe a kategóriákba a transz és egyéb élmények és identitások széles skálája is beleérthető és beleértendő.) Én azt szeretném, ha ezt elvárhatnám minden velem ismerkedő embertől, és tőlem is elvárhatja mindenki. Ezzel együtt azt is szeretném, ha egy velem ismerkedő biszexuális ember nem feltételezné rólam, hogy máshogy nézek rá, mert biszexuális. Engem az ember érdekel.
A második ok: a szerelem az első. Ha engem egy leszbikus szeret, vagy egy biszexuális szeret, és egy idő után nem szeret, vagy megcsal, vagy beleszeret másba, akkor nekem totál mindegy, hogy a következő szerelme/szeretője csaj vagy pasi. Nem fáj jobban, ha pasi. Ez rám vonatkoztatva nem jelent semmit. Ha valaki összetörte a szívem, nekem mindegy, hogy milyen nemű emberrel.
A harmadik ok a legérdekesebb, ezen érdemes picit elidőzni. A magát biszexuálisnak valló, vagy – talán még ijesztőbb! – „engem a lányok is érdekelnek” típusú ember keltheti bennem, elvileg, azt a félelmet, hogy „ő valójában nem is komoly”, csak kísérletezget. Ebben sok igazság lehet, már csak azért is, mert emlékezzünk vissza, hogy saját magunknak is kísérletezgetés útján sikerült rájönnünk, hogy kik is vagyunk.
Tehát: a kísérletezgetés egyrészt reális veszély, másrészt azonban az LMBTQ+ identitások alapvető része.
Ezen a problémán csak az őszinteség segíthet. Őszinteség mindkét fél részéről: hogy kinek mit jelent ez a burjánzó kapcsolat. Szexuális kísérletezgetés? Egy exen való továbblépés? Vagy a vonzalom esetleg többet jelent?
Az őszinteséget nem csak adni, de elvárni is kell. Ezt csak úgy lehet, ha nem félünk a biszexuálistól, ha nem tekintünk az emberre máshogy a szexuális identitása alapján. Ha nem diszkrimináljuk. Amíg igen, addig senkit ne lepjen meg, ha a vele szemben ülő, vonzó biszexuális nő még azelőtt, hogy bármi kialakulhatna, maga hozza fel a biszexuálitását, mint akadályt. A szabadsághoz legalább két ember kell.
