Antoni Rita újságíró, a Nőkért Egyesület elnöke február 21-én az LMBT történeti hónap keretében Szegeden tartott előadást „Leszbikus nők a feminista mozgalomban” címmel, ahol megismerkedhettünk a feminista mozgalom történelmével kezdettől fogva Európában és Amerikában. Számos leszbikus nőről hallhattunk, akik nagyban hozzájárultak a női egyenjogúság gondolatának terjesztéséhez. Az előadás után a feminizmus magyarországi megítéléséről, továbbá az LMBTQ+ személyek jelenlegi helyzetéről és jövőjéről beszélgettünk.
Mit gondolsz, jelenleg a magyarországi viszonylatok függvényében a feministák és leszbikus nők hogyan tudnák kölcsönösen segíteni egymást?
Tekintettel arra, hogy a genderpánik (a „gender-ideológia” elleni harc) most már Magyarországon is megjelent, ráadásul olyan mértékben, hogy a hatékony áldozatvédelmi intézkedéseket (az Isztambuli Egyezményt) is erre hivatkozva odázza el a kormány, a kisebbségi csoportoknak most jobban össze kell fognia, mint valaha. Gondolok itt általában mindenkire, aki nem NER-kompatibilis, a szegénység, a rasszizmus stb. ellen harcoló, és a különféle emberi jogokért küzdő aktivistákra is, de nekünk, akik egy „genderhajóban” evezünk, azaz nem illünk bele a kormányideológia nő- illetve családképébe (feministák, LMBTQ személyek, de akár a konformistán élő, másokkal szolidáris emberek) mindenképpen. Egy ilyen közösséget működtetünk admintársaimmal közel két éve a Genderfészek feminista és LMBTQ közösségi tér Facebook csoportban is
– úgy gondoljuk, hogy a felmerülő problémákat, jogütközéseket párbeszéddel kell és lehet megoldani.
Úgy látom, a hazai feministák és leszbikusok között szervezeti szinten is elég jó az együttműködés, a Labrisz például tagszervezete a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség feminista ernyőszervezetnek, akikkel mi, a Nőkért Egyesület is gyakran dolgozunk együtt.
Így van, de azért látunk példát problémákra is.
Igen. Nagyon károsnak és feleslegesen megosztónak tartom azokat - a magukat baloldalinak mondó szereplők felől érkező - próbálkozásokat, amelyek (a leszbikusok vélt érdekében is) azzal próbálnak egy „feminizmus light” verziót a konzervatívokon, a közvéleményen és (egyelőre nem sok sikerrel) az LMBTQ mozgalmon átvinni, hogy kidobnák a hajónkból az általuk szalonképtelennek ítélt csoportokat. Gondolok itt a transzneműekre, nembináris és queer emberekre. Tőlük elhatárolódnak, támadják őket, létezésük hitelességét is tagadják.
Hiába teszik a feminizmus (radikális irányzatának transzneműeket kizáró ága) nevében, ezzel tulajdonképpen egy követ fújnak a genderpánikoló konzervatívokkal. Például mindkét csoportra jellemző a transz gyerekek kezelésével kapcsolatos pánikkeltés anélkül, hogy a tényekről meggyőződnének, vagy azt figyelembe vennék, hogy ennek bevezetése Magyarországon a közeljövőben egyáltalán nem valószínű.
Szerintem jelen körülmények között (is) a szolidaritás a helyes út, és a feminista diskurzusnak a jelenleg létező magyar problémákra kell elsősorban koncentrálnia.
Ráadásul személyes tapasztalatom is, hogy konzervatívokkal a legkevésbé sem éri meg bármiféle egyezkedés, ha egyszer magukat konzervatív feministáknak vallókkal egy olyan minimumban sem lehet megegyezni, mint az Isztambuli Egyezmény. És hogy miért nem? Mert benne van a „gender” kifejezés!
Pedig a szótól való berzenkedés (vagy a genderellenes harcba való beleállás) helyett fontos megérteni, hogy a gender (roles) mint társadalmi nem, azaz kívülről ránk kényszerített társadalmi nemiszerep-elvárások, nemi sztereotípiák összessége (a „princípium”, ha úgy tetszik), valamint a belsőként megélt nemi identitás (gender identity) két külön fogalom. Számos félreértés és felesleges, energiaigényes vita van ezek tudatlanságból eredő, vagy szándékos összekeveréséből. Úgy gondolom, hogy a qlit.hu az inkluzív szemléletével az ideális irányt követi. (Bár én ezt nem szoktam csillaggal jelölni )
LMBTQ személyek és nők szempontjából kiemelten fontos lenne az Isztambuli Egyezmény ratifikálása, mivel a családon belüli erőszak nem heteroszexuális kapcsolatoknál is jelen van. Miben segítene az egyezmény elfogadása?
Az Isztambuli Egyezmény valóban kitér (egyéb áldozati csoportok mellett) az LMBTQ személyekre is – de az LMBTQ kapcsolati erőszakról még mindig nagyon kevés szó esik, pedig sajnos létező jelenség. Leszbikus párok között inkább a verbális, lelki erőszak jellemző, a fizikai ritkább – de, főleg, ha valamilyen hatalmi különbség van a felek között (pl. vagyoni, társadalmi presztízsbeli stb., és/vagy az egyik partner nem out és így zsarolható) akkor ez is súlyosan elnyomó formát ölthet. Megnehezítheti az áldozat számára a kikerülést a kapcsolatból és fontos, hogy megkapja a megfelelő segítséget. (Jelenleg a Háttérhez lehet fordulni ilyen esetben.)
Az Egyezmény magyar jogrendszerbe illesztése kifejezetten hasznos lenne, mivel tartalmazza a külföldön jól bevált módszereket a megelőzésre, a bűncselekmények kezelésére és a bűnismétlés elkerülésére vonatkozóan is. Előírja például, hogy megfelelő számú és elhelyezkedésű menhelyet kell felállítani az áldozatok számára, képezni kell a velük kapcsolatba lépő szakembereket, rendőröket, bírókat, ügyészeket, gyermekvédelmiseket, és intervenciós, újraszocializáló programot kell kidolgozni az elkövetők számára stb.
Ezek is épp elég konkrét és forrásigényes dolgok, amelyek megmagyarázzák a kormány ódzkodását, de szerintem nem ez az ok, amiért ennyire nem akarják ratifikálni, hanem az egyezmény szemléletbeni kiindulópontja: a nemek tényleges egyenlősége. A megelőző intézkedések között a média és a civil szervezetek bevonásával tudatosságnövelő kampányt kell folytatni, be kell építeni a nemek egyenlőségét az oktatásba – hol vagyunk most ettől, a civil szervezetek üldözése és a konzervatív nőkép erőltetése közepette? Amikor még a nő is szitokszó, és a nőpolitikát beolvasztották a családpolitikába? (Azzal pedig, hogy azt szajkózzák, „egyenlő, de nem egyforma”, szintén vigyázzunk, mert az ilyen, látszólag ártalmatlan szöveg óhatatlanul esszencializmusba és a nők helyükre küldésébe szokott torkollni.)
Persze akármennyire nem cseng össze a kormányideológiával, nem adjuk fel a nyomásgyakorlást, mert az egyezményben foglaltak betartása emberéletekben lenne számolható. Elég összevetni az áldozatok arányát egy-egy ország lakosságával: ha a megelőzés és a beavatkozás elérné nálunk azon országok szintjét, ahol a mienknél még mindig hatékonyabb az áldozatvédelem (Spanyolország, Németország, Anglia), akkor a jelenlegi min. 50 helyett csak 16-18 áldozat lenne évente. .
Az Egyezmény elfogadásig mit tehetünk?
Bízom benne, hogy hamarosan kedvezőbb politikai klímában dolgozhatunk, de ha mégsem, annyit mindig megtehetünk, hogy a feminizmus- és LMBT-történelemmel kapcsolatos ismereteket terjesztjük, mert az elődökből nyomasztó időkben is rengeteg inspirációt lehet meríteni.
Ha az azonos neműek házasságával még várni kell is, mindenképpen fontos lenne legalább azt elérni, hogy a jog igazodjon a már létező gyakorlathoz
számos leszbikus pár van, akik közösen nevelnek gyermeke(ke), de nem válnak mindketten törvényes szülővé a jogrendszer alapján. Emellett pedig nem szabad hagyni, hogy szexuális irányultságot kifogásolva ne valósuljon meg az örökbefogadás, ahogyan az 2016-ban történt meg egy pécsi leszbikus párnál.
Hogyan alakult Magyarországon a leszbikusok és feministák kapcsolata?
A leszbikusok és feministák, majd a mozgalomba belépők kapcsolata nagyon sokféleképpen alakult, ahogyan ma is eltérő véleményekkel rendelkeznek. Az első hullámban nagyon sok leszbikus nő dolgozott, de szexuális irányultságukat a mozgalmi munkában ritkán helyezték előtérbe, a fő cél a szavazati jog megszerzése volt és mindent ennek rendeltek alá. Voltak olyanok, mint a munkásnőkért küzdő Eva Gore-Booth és Esther Roper, a családon belüli erőszakról elsőként író, egyben állatvédő Frances Power-Cobbe vagy a főleg a prostitúció ellen fellépő Lida Gustava Heymann és Anita Augspurg, akik köztudottan egy párt alkottak, és egész életüket együtt élték le, közös sírba is temették őket. Az angol szüfrazsettek közül a Szüfrazsett induló karizmatikus zeneszerzője, Dame Ethel Smythe nyíltan leszbikus volt. (A Nőkért.hu-n itt találjátok még néhány leszbikus nő rövid életrajzát!) Már Anna Rühling nehezményezte a 20. század elején, hogy az általa még „uranistának” nevezett leszbikus nők nem kapnak kellő megbecsülést a mozgalomban. A harmadik hullámnak már kimondottan része volt a speciális helyzetű, marginalizált nők felé nyitás.
A feministák részéről az a félelem jelent meg, hogy a leszbikusok hátrányos megkülönböztetése, és a velük kapcsolatos sztereotípiák kivetülnek a feminizmus egészére. Később aztán konszolidálódott a viszony: fontos mérföldkő volt az 1990-es évek magyar feminista lapjában, a Nőszemélyben Bozzi Vera interjúja egy névtelenségben maradó leszbikus feministával, „Ha mindenki kilépne a szekrényből…” címmel.
Bevallom, a Nőkért.hu kezdeti időszakában ez számomra is dilemmát képezett annak ellenére, hogy biszexuálisként félig én is érintett vagyok. Évek óta úgy gondolom, hogy a legjobb a sokszínűség a feminista szervezetekben, hogy minél több női tapasztalat jelenjen meg. A feminizmus egyébként is a nők érdekeit képviseli, így természetes, hogy a leszbikus nőkét is, tehát a dilemma értelmetlen.
Milyen olvasmányokat ajánlanál az érdeklődőknek LMBTQ+ és feminista témában?
Bevezető műként Simone de Beauvoir A második nem c. könyvét szoktam ajánlani, 1949-ben íródott, de lényegében ma is aktuális. Fiatalabbaknak a feminizmussal való ismerkedéshez kiváló Caitlin Moran Hogyan legyünk tökös csajok című könyve (hülyén van fordítva a címe, de a könyv jó!). Aki már ismeri az alapokat és egy bizonyos témában akar tájékozódni, annak ajánlom az általam összeállított Nővértéka nevű kereshető online genderbibliográfiát.
Aki szépirodalmat szeretne olvasni, annak azt ajánlom, hogy nézzen körül a Nőkért.hu ajánlott irodalom listáiban. Ha ki kell emelnem egy-két könyvet, akkor leszbikusoknak szerintem nagyon tetszene Fannie Flagg Sült zöld paradicsom című regénye (és az abból készült film), valamint ajánlom – kissé nyomasztó, de nagyon tanulságos – Marilyn French Nők című regényét is, ami a 60-as évek Amerikájának háziasszonyairól szól, és van benne egy leszbikus karakter is. Cseppet sem feminista, de nagyon érdekes, gyönyörűen megírt és mindenképp ajánlható klasszikus leszbikus regény Radclyffe Hall nemrégiben magyarul is megjelent A magány kútja c.műve.
A leszbikus nők és a feminizmus témája, mint láthatjuk manapság is megosztóan jelenik meg a köztudatban. Mindazonáltal együttesen kell tennünk azért, hogy a nők és az LMBTQ+ személyek jogai és kilátásaik egy pozitívabb jövőképet mutassanak az elkövetkező években.
A borítóképet Szilágyi Fanni készítette
