Olyan társadalmakban, ahol nyíltan lehet leszbikusnak* lenni, a közösség valamilyen módon láthatóvá válik: létezik valamiféle kódrendszer, ami jelzi mások felé, ha valaki leszbikus*. A saját identitás felvállalása sokak számára azt is jelenti, hogy tudatosan választanak maguknak egy leszbikusságot* sugárzó megjelenést.
Magyarországon nem minden esetben van ez így, talán az elfogadás hiánya miatt sok leszbikus* választ hagyományosabbnak számító megjelenést. Ennek az az eredménye, hogy a magyar leszbikus* közösség „láthatatlan”, vagyis nem jelenik meg észrevehetően a mindennapi életben. De milyen az, amikor ennek az ellenkezője áll fenn, vagyis mindenki úgy néz ki, ahogy akar? Vajon ez a földi paradicsom, vagy egy ilyen helyzetnek is vannak hátrányai?
Amerikából jöttem, mesterségem címere: L
Az LMBTQ mozgalom hazája, az Egyesült Államok, nagyban hozzájárult egy bizonyos kódrendszer kialakulásához. Egy korábbi cikkben beszámoltam a leszbikus* és meleg emberek láthatóságáról Boston utcáin: ez a láthatóság nagyban köszönhető a kódrendszernek. Ez a rendszer meghatározza, hogy milyen ruhaviselet, testtartás, beszédstílus, hanghordozás stb. sugároz leszbikus* identitást. Tulajdonképpen tekinthető egy külön nyelvnek is, amivel az ember elég egyértelmű módon tudja kommunikálni, hogy leszbikus*, és hogy milyen leszbikus* identitást tekint a magáénak.
Maga a kódrendszer az amerikai feminista és melegmozgalom során alakult ki, és elég sikeres, hiszen sok esetben a heterók is simán felismerik a melegeket, pedig nekik elvlieg nem lenne szükségük arra, hogy dekódolni tudják a jeleket, hiszen nem a melegek közül keresnek maguknak párt.
Tehát első lépésben nagyszerű, hogy működik egy ilyen látható külön nyelv arra, hogy megtaláljunk más leszbikusokat*. Nyilvánvaló az is, hogy ez a rendszer nem csak praktikus (például partner- vagy közösségkeresés során) hanem a saját identitás és egyéniség kifejezését is lehetővé teszi. Azonban ha közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, hogy mint minden szokás, ez is magában hordoz bizonyos korlátokat. De ehhez nézzük meg részletesebben, hogy miket is tartalmaz ez a rendszer.
Butch és femme — idáig még egyszerű volt
Időtlen idők óta klisé, hogy a leszbikus* egy férfias megjelenésű nő. És bár a nem hagyományos módon megjelenő, „túlságosan” férfias nők a történelem során következetesen megtorlásra számíthattak, leszbikusok* mégis hosszú idő óta viseltek például rövid hajat egymás beazonosítására. A 20. század második felére kialakult a férfias leszbikus* fogalma, a butch, amelynek ellenpólusát a femme, a hagyományosan nőies leszbikus* képviselte.
Ezeknek a fogalmaknak a megjelenése azt jelentette, hogy amíg addig mindenki egyénileg hozta meg a döntést, hogy hogyan prezentálja magát, a két kategória a leszbikusokat* gyakorlatilág két külön embercsoportra osztotta. Már nem az volt a kérdés, hogy ha leszbikus* vagy, hogyan tudod önmagadat adni és más leszbikusokat* találni, hanem hogy ha butch vagy femme vagy, milyen módokon tudod ezeket az identitáskategóriákat kifejezni? Kialakult két külön formanyelv a két csoport számára.
A butch eltér a korábbi androgűn, férfias-nőies leszbikusoktól* mert megjelenésében szinte teljesen kizárja a hagyományosan nőiesnek tekintett elemeket. Például a butchok számára nem elfogadható a rövid haj bármelyik formája, a kifejezetten férfias hajviseletet részesítik előnyben. A butch tehát nem sok teret hagy a gender-kísérletezésre, mind ruházatában (nadrág, baseball sapi), hajviseletében (nagyon rövid, manapság gyakran irokéz), hanghordozásában (egyszerű, direkt, határozott) és testtartását tekintve (lehetőleg atletikus, de mindenképp a teret elfoglaló) a férfiasságra törekszik. Ahogy a társadalom egyre elfogadóbbá vált, egyre több lehetőség nyílt ezeknek a kifejezésmódoknak a kiélésére. (Ezt a folyamatot jól ábrázolja Alison Bechdel Fun Home című képregénye, amit nagyon ajánlok, és itt el is érhető, egy kis angoltudással pedig élvezhető is.)
A femmek helyzete annyiból izgalmasabb (de nehezebb is) , hogy a szájhagyomány nem állított eléjük példákat, hogy hogyan legyenek leszbikusok* meg hagyományosan nőiesek is egyszerre. Amerikában erre a válasz hol a hippi mozgalom felől, hol bizonyos férfi viseletek női verziói felől érkezett (gondoljunk például az olyan hivatalos munkahelyi ruhadarabokra, mint a nők számára megtervezett nyakkendő). A femme leszbikusok* gyorsan saját formanyelvet alkottak a jellemzően hippi lengő indiai sálakból, a rakoncátlan fürtökből és a hippi-szandálból. Másrészt pedig a rendőrnők, stewardessek és kalauzok hivatalos öltözéke nyújtott mintát arra, hogy hogyan lehet egyszerre kifejezni egy hagyományosabb nőiességet és ezzel egyidejűleg függetlenséget a társadalom heteró normáitól. (Aki a femme formanyelvre kiváncsi, annak azonnal tanácsoljuk a legendás L Word epizódjainak a megtekintését.)
Na de mi van ma?
Ma már a butch és a femme fogalmát sokan avittasnak tekintik, de sokáig ez a két kép élt az emberek fejében a leszbikusokról*, és a kialakult klisék mind a mai napig meghatározóak maradtak. Sőt, ha úgy gondolnánk, hogy ez a két megjelenéstípus nagymértékben behatároltaa leszbikusok* önkifejezését, akkor még nem találkoztunk a mai kategóriákkal, amelyek még szűkebbek és korlátozottabbak lettek.
A butch helyett ma már a férfias kategóriáját a még sokkal részletesebben meghatározott transz, boi vagy lesbro kategóriák töltik be. Ezek nem csak a férfias megjelenést írják elő, hanem azon belül is konkrétan bizonyos típusú férfidivatokat ültetnek át a leszbikus* megjelenésbe. Például a lesbro az amerikai bro, azaz a főleg más férfiakkal barátkozó de szigorúan heteroszexuális férfi stílusát utánozza. Számára szinte kötelező a hátrafele felvett úgynevezett „trucker”-sapi (a baseball-sapka bizonyos változata), a lógós, lehetőleg sötét tónusú és lehetőleg farmer nadrág, az egyszerű trikó és a tetkó (lehetőleg karon és lábon).
Míg a butch sem hagyott sok helyet hagyományosan nőies jegyeknek, a lesbro viszont a férfias megjelenésnek is csak és kizárólag egy bizonyos vonalát képviseli. A nőiesebb megjelenésű leszbikusok helyzete kevésbé fix, de itt is igaz, hogy bizonyos viseletek szinte kötelező jellegűvé váltak (például a piercing vagy az egyoldalt lenyírt haj).
Van üröm az örömben
Tehát manapság ha körbetekintünk, nem nehéz leszbikusokra* lelni: elárulja őket a sapi, a lógós rövidnadrág vagy a nagy kontraszttal lenyírt haj. Illetve pontosabban szólva, az árulja el őket, ahogy a különböző elemeket tudatosan kombinálják. Míg ez egyfelől nagyszerű, hisz könnyű más leszbikusokat* találni, valamint az ember maga is szabadon válogathat különböző megjelenéstípusok között, másrészt viszont van abban valami bekorlátozó, hogy szinte muszáj valamelyik megjelenést választani. A láthatóságnak az a hátránya, hogy ha nem követed valamelyik kategória modelljét, láthatatlanná válsz mint leszbikus*. Ezért például az önmagukat hagyományosan nőiesnek tartó leszbikusok* helyzete bizonyos szempontból szinte rosszabb, mint korábban volt.
Az is kérdéses, hogy mennyire jó az, ha az ember identitását ilyen előre meghatározott kategóriák által kell kifejezni. Az identitás érzete ugyanis nem úgy működik, hogy az ember szimplán a meglévő kifejezésmódok közt válogat. Ugyanakkor fennáll az a veszély is, hogy ha az ember nem áll be valamelyik táborba, akkor senki nem fogja tudni, hogy ő is leszbikus*.
Ráadásul az is kérdéses, hogy ezek a fix kategóriák mennyi teret hagynak a gender fogalmával való kísérletezésnek, a férfias-nőies szembenállás megkérdőjelezésének. Egyszóval: ha elvesszük a Magyarországon már-már megszokott gátlásokat, félelmeket, akkor nem feltétlenül egy menő genderfluid világba csöppenünk, hanem egy eléggé korlátolt/bekorlátozott helyzetbe, ahol néha még szigorúbb kritériumoknak kell megfelelnünk. Lehetséges tehát, hogy nem azon kell dolgoznunk elsősorban, hogy hogyan vegyük át kritika nélkül az amerikai modellt, hanem hogy hogyan teremtsünk itthon egy élhető és hangsúlyosan genderfluid világot.
