18 éves a Labrisz Leszbikus Egyesület, az ország eddigi első és egyedüli leszbikus szervezete. A nagykorúvá váláshoz érve érdemes kicsit megállni és visszatekinteni a kezdetekre. Milyen út vezetett az elhatározásig, hogy a baráti találkozókat szervezeti szintre emelje jó pár, a közösség iránt elhivatott leszbikus, és megalapítsa a Labriszt.
Az egyesület, melyet hivatalosan 1999 novemberében jegyeztek be, már három éve szervezett összejöveteleket. Néhány leszbikus nő nemhivatalos, fénymásolt lapot jelentetett meg Labrisz címmel, s később beszélgetést is szervezett az olvasóknak. A Labrisz-esteken összegyűlt nők közül tizenegynéhányan alapították meg az egyesületet. A hiteles nosztalgia kedvéért három alapító tag kalauzol benneteket képeken és emlékeken át.
A kezdetek
Borgos Anna: A Háttér Társaságban, ahol akkor önkénteskedtem, voltak nők is, de mindig több férfi meg fiú volt. Felmerült, hogy nagyon jó, hogy van ez az egyesület, de vannak olyan ügyek, témák, amik inkább nőket, leszbikusokat érintenek. Igény lett a leszbikus terekre. Ez az elején még csak néhány embert ért el. A Labrisz-esteken (akkor már így hívtuk) összegyűlt egy viszonylag állandó mag, akikben megvolt a szándék és a tenni akarás. Sándor Bea motorizálta, hogy ebből hivatalosan is legyen egy egyesület. Így a tevékenységek is szervezettebben folyhattak.
Sándor Bea: Előbb a fénymásolt újságot csináltuk meg, amit a Mások újságban hirdettünk, aztán kitaláltuk, hogy aki kéri (postán), annak megírjuk, hogy két hónap múlva lesz egy beszélgetés, a Labrisz-est. Meglepően sokan kérték a lapot, és meglepően sokan jöttek el az első estre (10-15 nő). 1-2 alkalom volt az Óvegylet helyiségében, azután egy másik egyesület irodájában voltak az estek.
Takács Mária: Elég erős volt ez a kezdeti feminista hullám – remélem, most is az – a leszbikusok körében. Szükségét éreztük annak, hogy legyen egy külön leszbikus szervezet is. Azért kellett hivatalosan megalakulnunk, hogy pályázhassunk az Astraeához, és kiadhassuk az első leszbikus könyvünket (a Leszbikus tér-erő című esszékötetet). Ezt pedig csak egy bejegyzett szervezet tehette meg.
Összejöttünk 10-en, merthogy minimum 10 fő kell egy egyesület bejegyzéséhez, egyikünk lakásán. A Háttér alapszabályát tanulmányoztuk át, ez alapján írtuk meg a miénket. Nagy kérdés volt, hogy kik legyenek az ügyvivők, az ő nevüket és címüket le kellett adni a bíróságra. Többen is mondták, hogy ezt nem merik vállalni. Végül meglett a három fő, aztán Anna előhozott egy üveg pezsgőt, és koccintottunk.
Rövidesen a NANE adott otthont nekünk a Gutenberg téri irodájukban. A női szolidaritást nagyon hamar megtapasztalhattuk az akkori legfontosabb feminista szervezettől.
Hogyan értesültek a Labriszról a leszbikusok?
Anna: A 2000-es évek elejétől havonta megjelentek színes hírlevelek, amiket küldözgettük postán, és 40-50 nő össze tudott gyűlni egy Labrisz-esten. Akkor még nem volt internet, bulik sem voltak meg egyéb programok sem nagyon. Tényleg csak ez volt, vagy az aktivizmus. Ha nőkkel akartál találkozni, akkor aktivistának kellett lenned. Szerintem én is így sodródtam bele. Nem gondoltam magamról, hogy én egy olyan nagy mozgalmár alkat lennék, viszont nagyon akartam más hasonló nőkkel találkozni. És talán valahol volt bennem egy aktivista tenni akarás is.
Milyen volt a fogadtatás?
Bea: Sokan támogatták az egyesületet, persze voltak értetlenkedő hangok is. Társadalmi szinten kellett idő az ismertségünk növekedéséhez; az első nagyobb visszhangot kiváltó projektünk az iskolai program volt (Melegség és Megismerés).
Mari: Az aktivista meleg pasik körében volt értetlenkedés, hogy erre miért van szükség. Ez párhuzamosan zajlott azzal, hogy miért kell(ene) külön női buli.
Mi volt a cél?
Anna: Elég gyorsan megjelent az a két irány, hogy legyen egy közösségi vonal, biztonságos tér, programok, beszélgetések, és emellett a társadalom szélesebb rétegei felé is kommunikáljunk. Oldjunk a sztereotípiákon, és megmutassuk, hogy létezünk.
Bea: Terveztük, hogy szervezzük a Labrisz-esteket továbbra is, és hogy kiadványokat adunk majd ki. És ami aztán a tagoknak, érdeklődőknek az eszébe jut, amire igény van és megvalósítható.
Mari: A célok folyamatosan keletkeztek. Attól is függően, hogy milyen a tagság, ki mihez ért. Lett iskolai programunk, lett honlap, csináltunk bulikat. Ezek főleg a farsangi bulik voltak, de csináltunk más bulikat is. Például az Ösztrosokk maga, a Labrisz egyik farsangjából nőtt ki, amit a Sokk Caféban tartottunk. De a Pride alapítói is vagyunk. Illetve ezek mellett ott vannak a politikai célkitűzések, és hogy együttműködjünk más szervezetekkel.
Mit jelent 18 év?
Anna: Nem tudunk mindig ugyanazzal a kapacitással működni, de az alapok megvannak, és azokra lehet építeni. Szerintem az érték, hogy rá tudunk nézni magunkra. Jól csináljuk-e, amit csinálunk? Foglalkozunk a visszajelzésekkel, reflektálunk magunkra. Nekem a Labrisz fontos megerősítő, otthonos, baráti, kreatív közeg. Örülök, hogy ebben benne lehetek a kezdetektől. A rendszerváltás utáni években, amikor elkezdődtek a civil szerveződési folyamatok, ezek szerencsésen egybe estek az én leszbikus önmagamra eszmélésemmel. Szóval a saját élettörténetemben is nagyon fontos.
Mari: Szerintem tök jó, hogy 18 éve vagyunk. Ez a legfontosabb, a kontinuitás. A Labrisszal az elmúlt évek alatt a leszbikus közösségen belül meg tudtunk szólítani embereket a rendszeres programjainkon keresztül, találkozási tereket teremtettünk. Kicsit sajnálom, hogy nincsen másik leszbikus egyesület. Viszont vannak szerveződések és csatornák, akár baráti társaságok, ahol a leszbikus és biszexuális nők egymásra találhatnak. Talán ezekhez a Labrisz is kicsit hozzáadott.
További képekért kattintsatok a galériára!
