Érdemes megengedni magunknak, hogy boldogok legyünk, még akkor is, ha szeretteink nehezen fogadják el azt, amilyenek vagyunk. Sőt, ilyen esetben még inkább érdemes. Kriszti története reményt és inspirációt ad ehhez.
13 éves koromtól kezdve elkísér a coming outolás. Általános és középiskolás koromban visszahúzódó voltam, inkább kerültem a társasági életet: csupa jó jegyek, példás magatartás, azt mondták az emberek, hogy "ebből a lányból még lesz valaki". A vidéki kisváros társadalmának és megfelelési kényszeremnek köszönhetően nem vállaltam fel magam.
Édesanyámnak 16 évesen mondtam el. Életem legnehezebb pillanata, a rá következő néhány hónap pedig életem legnehezebb időszaka volt. Anyukám a lehető legrosszabbul fogadta, nagyon összetört, nem értette. Évek kellettek ahhoz, hogy elfogadja: a lánya leszbikus.
Kereste a miérteket, magát hibáztatta, félt és dühös volt, de ahogy telt az idő, egyre könnyebb lett.
2014-ben bejegyeztettük élettársi kapcsolatunkat a barátnőmmel. A tanúm az az általános iskolai barátom volt, akinek először bújtam elő. Azóta külföldön élek, nyíltan leszbikus, boldog párkapcsolatban. Az előbújás pedig továbbra is része a mindennapjaimnak, hiszen minden "Van barátod?", "A családoddal élsz itt?" és hasonló kérdésre jellemzően egy rövid coming out a válaszom.
Úgy gondolom, hogy a coming out célja nem csak az, hogy én magam komfortosabban érezzem magam, hanem ennél valami sokkal több. Az, hogy segítsünk az embereknek megértőbbnek lenni. Ha találkoznak nyíltan meleg emberekkel, hallanak coming outokat, megtapasztalják, hogy milyen az előbújás (el)fogadói oldala, akkor ők is tréningezni tudják magukat az elfogadásra és a megértésre.
Szegő Krisztina
