A HIV/AIDS-járvány korai szakaszában a meleg közösség nehéz, szorongással és veszteséggel teli időszakon ment keresztül. Az előítéletek miatt egyes egészségügyi szolgáltatók megtagadták a kezelést az érintettektől, a családok küzdöttek azzal, hogy hogyan támogassák a betegséggel diagnosztizált szeretteiket. A meleg közösség azonban mégsem maradt teljesen egyedül a szükség idején. Leszbikusok fogtak össze, hogy támogassák meleg testvéreiket és a vírussal fertőzötteket, alulról szerveződve az ellátás biztosítása és az igazságtalanság elleni küzdelem érdekében.
Vérnővéreknek (Blood Sisters) nevezték el azokat a bátor leszbikusokat, akik idejüket és vérüket adták a rászorulók megsegítésére, így kulcsszerepet játszva az AIDS-válság idején.
1983-ban, két évvel az AIDS-válság kezdete után, a „férfiakkal szexuális kapcsolatot létesítő férfiaknak” megtiltották a véradást. A HIV-fertőzötteknek – akik a vírus következtében gyakran vérszegények voltak – gyakori vérátömlesztésre volt szükségük, ennek következtében kritikus vérhiány alakult ki.
A krízishelyzetre a Vérnővérek gyorsan reagáltak, az olyan csoportok, mint a San Diego-i Vérnővérek irányított véradásokat szerveztek, így a véradományokat kifejezetten az AIDS-betegek kapták. 1983. július 16-án tartották az első ilyen eseményt, ahol a részvétel minden várakozást felülmúlt: közel 200 leszbikus állt sorba, hogy vért adhasson, és legalább 130 véradásra került sor. A Vérnővérek a következő években is rendszeresen szerveztek véradásokat amely hatására az Egyesült Államok-szerte is elterjedt ez a gyakorlat.
Ezek a véradások létfontosságú vért szolgáltattak, ugyanakkor együttérzést is közvetítettek – sok beteg mélységesen elhagyatottnak érezte magát, a családjaik elutasították őket, és hiányolták az érzelmi támogatást. Az LMBTQ+ önkéntesek segítsége és összefogása képes volt vigaszt nyújtani az elszigetelődés közepette.
Barbara Vick, a San Diego-i Vérnővérek egyik alapító tagja így emlékszik vissza: „mindenki érezte a tehetetlenséget, a leszbikus közösség pedig immunisnak tűnt a betegségre. Nem akarom azt mondani, hogy bűntudat volt, de láttuk, hogy a másik oldal ok nélkül viseli ezt a terhet. Akkoriban a nők anyagi szempontból keveset tudtak adni, de a vér alapvető dolog volt”.
A véradások szervezésén túl kórházakban és klinikákon is sok leszbikus önkénteskedett, betöltve ezzel a gondozók hiánya okozta űrt, miközben pénzt gyűjtöttek a járvány elleni küzdelemhez. Kiálltak a betegek jogai mellett, segítettek a gyásztanácsadásban és virrasztottak a haldoklók ágya mellett, amikor nagyon kevesen tették ezeket meg. A Vérnővérek nyíltan szembeszálltak az intézményi homofóbiával és a marginalizált AIDS-betegek politikai elhanyagolásával.
Amikor Margaret Thatcher brit miniszterelnök 1987-ben, több száz brit halála után először ismerte el nyilvánosan az AIDS-válságot, a leszbikusok szószólói felrótták a kormány késlekedő reakcióját, és sürgős cselekvést követeltek. Az aktivizmusuknak köszönhetően nagyobb figyelmet kapott az LMBTQ+ közösséget sújtó egészségügyi vészhelyzet, kiállásukkal és pártfogásukkal rávilágítottak a politikai tétlenségre és előítéletekre. Végül a média is hősies ápolókként hivatkozott rájuk.
Bár a modern orvostudománynak hála mára már jelentősen megváltozott a HIV/AIDS kezelése, a megbélyegzés és a megkülönböztetés még ma is sok beteget érint.
A Vérnővérek együttérzése és bátorsága továbbra is inspirálja a HIV/AIDS érintettek támogatását. Történetük egyszerre tiszteleg a korai AIDS-halál mélységes tragédiája és a marginalizált közösségek ereje előtt, amelyek összefognak, hogy támogassák legkiszolgáltatottabb tagjaikat.
A vírussal kapcsolatos ismereteink bővültek, de 2022-es adatok szerint még mindig 32 millió ember él HIV-vel világszerte. Bár a kezelések fejlődtek, az előítéletek megmaradtak, ezért továbbra is fontos a HIV-vel élők támogatása; folytatnunk kell a Vérnővérek örökségét, az empátia, a szolidaritás és az őszinteség jegyében.
Forrás: https://diva-magazine.com/
