Kik jutnak először eszünkbe, ha a régi korok nagy zeneszerzőire gondolunk? Általában Bach, Mozart, Chopin, Debussy vagy más híres és férfi művész. Hol vannak a nők ebben a közegben?
A társadalmi beállítódás miatt nők hivatalosan nem lehettek zeneszerzők, sem hangszeres előadóművészek, kiskapu azonban akkor is létezett. Nézzük csak meg a kivételeket, melyek erősítik a szabályt!
Hildegard von Bingen
Hildegard von Bingen, vagy Bingeni Szent Hildegard (igen, rögtön az első példánknak egy szentnek kell lennie ahhoz, hogy zenét szerezhessen), a 12. század nagy polihisztora, tudós, író, apátnő, és nem utolsó sorban zeneszerző. Még első Frigyes német-római császár is felkereste őt, hogy tanácsot kérjen tőle. Az első fennmaradt oratórium is Hildegard nevéhez fűződik, amelyet, mint műveit általában, az egyszólamúság jellemezte.
Fanny Mendelssohn Hensel
A 19. század első felébe ugorva Fanny Mendelssohn Henselhez érünk, aki nemcsak névrokona Felix Mendelssohnnak, hanem egyenesen a nővére. Tehetsége sem volt kevesebb, azonban édesapja nem engedte meg neki, hogy zeneszerzéssel, zenéléssel hivatásszerűen foglalkozzon, hiszen a nőknek ez nem volt ildomos. Azonban Félix neve alatt több művet is publikáltak Fannytól, így esett meg, hogy Viktória királynő egy Mendelssohn zongora sorozatból kedvenceként egy Fanny-művet nevezett meg, amiről Félix lelkiismeretesen bevallotta, hogy valójában nővére munkája.
Clara Schumann
Clara Schumann (születési nevén Clara Wieck) 19. századi zeneszerző, zongorista, Robert Schumann felesége. Fannyval ellentétben hivatásszerűen űzte mind a zenélést, mind a komponálást, habár inkább előadóművészként tudott érvényesülni, Robert műveinek interpretátoraként nagy sikereket aratott. Férjével nemcsak az élete, de zenéje is szimbiózisba került, egymást témáit kölcsönösen felhasználták saját darabjaikban.
Alma Mahler
A cikkben tárgyalt utolsó komponista Alma Mahler (született Alma Schindler néven), szintén egy zeneszerző felesége. A századforduló meghatározó szerzője volt férje, Gustav Mahler, aki annyira félt felesége tehetségétől, hogy csak úgy volt hajlandó elvenni, ha az aláír egy szerződést, melyben megfogadja, hogy nem komponál. Később férje írásait kiadatta, melynek nagy részét egyébként ő hamisította, hogy megpróbálja rossz fényben feltüntetni Gustavot.
A „milyen tehetséges, kár hogy nő” gondolat mára már eltűnni látszik, helyette az elmúlt évszázadok óriási és hosszan tartó hibáját azzal próbálják kompenzálni, hogy külön zeneszerzés versenyeket hirdetnek meg csak nőknek, vagy külön koncerteket szerveznek csak női zeneszerzőknek.
Hogy ez mennyire erősíti az érzést, hogy továbbra sincsenek egy mérlegen a két nem zeneszerzői, illetve mennyire kontraproduktív a szétválasztás, mindenki döntse el maga. Az, hogy évszázadokon át a férfi zeneszerzők komponáltak, és műveikről férfi zenetudósok írtak, a nőket teljesen kirekesztve, mintha Hesse Kasztáliájában lennénk, nem feltétlenül túlkompenzálásra szorul, hanem arra, hogy természetesnek vegyük a női zeneszerzők létezését. Felejtsük el a „milyen érzés nőként zeneszerzőnek lenni?” kérdést, és inkább magáról a zenéről gondolkozzunk!
