Az utolsó nyári interjúnkban egy különleges, kaukázusi országba repülünk. Örményországról kérdeztük Rimet, aki leszbikus* focicsapatával az augusztus végi isztambuli Queer Olympix-re készül éppen.
Mesélj egy kicsit magadról, kérlek!
A nevem Rim Sardaryan, egy leszbikus emberi jogi aktivista vagyok Örményországból.
Az idei Globális Feminista és LBQ+ Konferencián Kelet-Európa és Közép-Ázsia munkacsoportjának felelőse voltam. 2018. január óta társalapítója és munkatársa vagyok a Queer Armenia Initiative-nek, ami egy olyan örményországi kezdeményezése, ahol a sportot használjuk az LBQ+ nők mobilizálására. Szintén alapítója és koordinátora vagyok az örmény LMBTQ+ Menedéknek, ahol veszélyeztetett LMBTQ+ embereknek biztosítunk biztonságos helyet és lakhatást. A Pink Armenia-nál is dolgoztam 2015 és 2017 között; ennél a non-profit szervezetnél LMBTQ+ jogsegélyszolgálatot vezettem. Nemrég alapítottam a Queer Sista Platformot, amely Örményország első, kifejezetten LBTQ+ nőkre fókuszáló csoportja. Az a célunk, hogy fejlesszük a jólétét, a közösségi összetartozását és az öngondoskodását a közösség tagjainak, velük együttműködve.
Hú, ez egy elég hosszú lista volt. Le a kalappal! Tudnál egy pár mondatot mondani Örményországról? Milyen az LMBTQ+ közösség helyzete arrafelé?
Az örmény LMBTQ+ emberek az élet rengeteg területén diszkrimináció áldozatai: az oktatásban, a munkahelyen, az egészségügyben, a családi életben. Az országban nincsenek diszkrimináció-ellenes intézkedések; a gyűlölet-bűncselekményeket és a gyűlölet-beszédet nem szabályozza törvény. Évről évre ezernyi emberi jogsértés történik az LMBTQ+ közösség ellen, és ezek a bűncselekmények következmények nélkül maradnak.
Az én tapasztalataim szerint az LMBTQ+ mozgalom, és általában az ehhez kapcsolódó diskurzusok, nagyon férfi-központúak, és sokszor még binárisak is. Azt gondolom azonban, hogy ez nem egyedi helyzet; sok országra igaz. A leszbikus és biszexuális nők aktivizmusa gyakran a háttérben marad, ezért láthatatlannak és értéktelennek tűnik. Az a véleményem, hogy amíg ez a helyzet, vagyis amíg a férfiak nélkül végbemenő tettek jelentéktelennek vannak címkézve, még fontosabb LBQ+ aktivistákat vezető pozícióba tenni, esélyt adva nekik, hogy a csoport speciális igényeit képviselhessék és hallassák az LBQ+ csoport hangját.
Hol élsz most? Mi ott a helyzet?
Jerevánban élek, vagyis az ország fővárosában. Természetesen az LMBTQ+ emberek helyzete itt sokkal jobb, mint a többi örmény településen. Azt gondolom, itt vagyunk a legláthatóbbak. Ez, egyfelől, nagyon jó, hisz az életünk és a létezésünk így nem egy kérdőjel. Másfelől azonban ez kiszolgáltatottságot is jelent: Örményország többi részén, épp a láthatatlanság miatt, kevésbé vagyunk kitéve az erőszaknak és a diszkriminációnak, vagyis nagyobb a biztonságérzet.
Milyen a leszbikus* közösségi élet Jerevánban, vagy úgy általában Örményországban?
Kapásból úgy akartam felelni, hogy nincs ilyen. De aztán rájöttem, hogy nem teljesen igaz: van leszbikus* közösségi élet, csak nem a klasszikus értelemben. Nincsen természetesen specifikusan leszbikus* bár, klub vagy tér, de leszbikus-barát helyek akadnak. Többfajta találkozókat szervezünk, főleg informálisakat, ami azt is jelenti, hogy időről időre egy nagyot bulizunk.
Ezt jó hallani. Végezetül jöhet a szokásos, záró kérdés? Van a tarsolyodban valami emlékezetes coming out sztori?
A diplomázás tájékán határoztam el, hogy előbújok a legjobb barátaimnak. Elegem lett a bujkálásból és a hazugságokból, és úgy éreztem, konstruktívabban is felhasználhatnám ezt a sok energiát. Úgyhogy elvittem őket sörözni, és nagyon sokat ittunk, pedig egyikük sem szokott alkoholizálni. Amikor már mindannyian részegek voltunk, az egyikük elkezdett a szakítása miatt panaszkodni, a másik meg egy viszonzatlan vonzalom miatt. Én csak ültem szótlanul. Egyszer csak hirtelen nekem szegezték a kérdést: “Hát, veled mi a helyzet? Jobbnál jobb párkapcsolati tanácsokat adsz nekünk, de van neked barátod?” Erre én: “Nincs.” Tovább folytatták: “Barátnőd?” Mire én: “Van.” Mivel addigra már nagyon részegek voltak, állni is alig bírtak, így eképp fejezték ki elfogadásukat: “Te tényleg azt hitted, hogy olyan hülyék vagyunk, hogy nem tudunk egy ilyen dolgot?” Elkezdtünk nevetni, megöleltük egymást, nekem meg az jutott eszembe, amikor kijózanodtam: “Ennyi lenne? Ettől féltem annyira?” Annyira egyszerű volt és nagyszerű.
