Idén augusztusban is, mint minden évben 1999 óta, szivárványba öltözött Izland fővárosa a Reykjavík Pride tiszteletére. Mielőtt ide költöztem, csak történeteket hallottam arról, hogy a mindössze 320 000 lakosú sziget milyen elfogadó, de sosem gondoltam volna, hogy ez túlzás nélkül igaz lehet. Emlékszem, az első Pride-on alig hittem a szememnek, amikor mindenki egy emberként vonult az utcára szivárványos zászlót lobogtatva. Idén volt a harmadik alkalom, hogy részt vettem a fesztiválon, és már most alig várom a következőt.

A Reykjavík Pride története 1993-ra vezethető vissza, amikor a helyi leszbikusok és melegek a parlament előtti téren először tüntettek az egyenlő jogokért. Ezekre egészen 2006-ig várniuk kellett, amikor az azonos nemű párok számára is engedélyezték az örökbefogadást és a mesterséges megtermékenyítés igénybevételét, majd 2010-ben az izlandi parlament - Jóhanna Sigurðardóttirral, a modernkori történelem első nyíltan meleg miniszterelnökével az élen - egyöntetűen megszavazta az azonos nemű párok házassági jogegyenlőségét. Ezért hát nem is csoda, hogy Izland a legkevésbé homofób ország az OECD-tagországok közül. Az elmúlt három évben mindössze egyszer kaptam homofób beszólást, és azt sem helyi embertől.

A reykjavíki városháza

A Reykjavík Pride-ot megelőzően a város összes fontosabb épületére, hivatalára, éttermére, kisboltjára kikerült a szivárványos zászló, és a helyi tömegközlekedési vállalat néhány busza is szivárványszínben pompázott a fesztivál hetére. A program is elég sokszínű volt, helyet kapott benne a drag showtól kezdve a queer hajókázáson át a családi piknikig minden. A fejtágítós előadások és workshopok is hihetetlenül érdekesek voltak, legnagyobb örömömre az egyik az Izlandra bevándorolt LMBTQIA+ emberek történeteiről és tapasztalatairól szólt. Az idei év legnépszerűbb eseménye pedig a transz gyerekek és fiatalok társadalmi és jogi helyzetéről tartott beszámoló volt, amin a szervezők legnagyobb meglepetésére nem csak az érintettek, és az ő barátaik és családjuk vettek részt, hanem a helyi iskolákból és kórházakból is sokan eljöttek, hogy meghallgassák a történeteket és feltehessék kérdéseiket.

Alig vártuk, hogy elérkezzen a szombat, a felvonulás napja, ami a politikai állásfoglalás mellett arról is szól, hogy ki tud magára több csillámport felkenni és minél színesebben felöltözni. Szikrázó napsütésben és 18 fokban - ez itt masszív nyár kéremszépen - lóbáltuk a szivárványos zászlót nevetve, meghatódva, egymást ölelgetve.

A felvonulás neve izlandiul gleðigangan, ami magyarul boldogságmenetet jelent, és sokan viccelődnek azzal, hogy a parádé napját több ember ünnepli meg, mint az államalapításét.

Ez akár igaz is lehet, hiszen a szigeten élő 320 000 főnek körülbelül az egyharmada, azaz nagyjából 100 000 ember eljött megnézni a parádét. Mind a felvonuláson, mind a nézők között előfordult a babakocsiban tolt újszülöttektől kezdve a botra támaszkodó idős emberekig minden korosztály. A fesztiválon idén először az aszexuális emberek is részt vettek, emellett ott volt a helyi polgármester, diplomaták, szivárványcsaládok, emberi jogi szervezetek, a queer kórus, a helyi melegbár - mert ebből az egész országban csak egy van - személyzete, és még sorolhatnám, de akkor ez a lista nagyon hosszú lenne.

 

 

A helyi LMBTQIA+ szervezet, a Samtökin ‘78 nevében felvonulók a Nemzetközi Leszbikus Meleg Biszexuális Transznemű és Interszexuális Szövetség (ILGA) szivárványtérképe szerinti százalékok szerint sorakoztak fel csökkenő sorrendben az országok tábláit tartva. Ez a felmérés az LMBTQ+ emberek jogait vizsgálja különböző szempontok szerint. 100%-ot az az ország kap, ahol az LMBTQ+ emberek teljes jogegyenlőséget élveznek, de sajnos idáig még egy ország sem jutott el. Izland elég sokat zuhant az elmúlt években és idén a maga 47%-ával eléggé elmarad a “Legkevésbé homofób ország” számára felállított elvárásoktól. A szervezet ezzel arra szerette volna felszólítani a helyi politikusokat, hogy szedjék össze magukat, mert ez az állapot így elfogadhatatlan. Izland mögött hárommal pedig ott kullogott Magyarország. Elég szégyenletes teljesítmény szeretett országaimtól, nagyon remélem, hogy a közeljövőben ez a helyzet mindkét esetben pozitív irányba fog változni.

És hogy miért szerepelhet az OECD országok listáján ilyen előkelő helyen Izland, míg az ILGA szerint a középezőnybe tartozik? Először is az OECD felmérése csak a homofóbiával foglalkozik, tehát nem reprezentálja a többi LMBTQIA+ emberrel szembeni diszkriminációt, és a homofóbiával kapcsolatban is a lakosság véleményét kérték ki. Az ILGA ezzel szemben az LMBTI emberek jogait vizsgálta, ahol elég nagy hiányosságokat fedezhetünk fel, például nem tiltja jogszabály a munkahelyen történő hátrányos megkülönböztetést valaki szexuális orientációja miatt. Ennek az lehet az oka, hogy az izlandiak fejében meg sem fordul az, hogy emiatt bárkit is diszkrimináljanak, de jogi háttér nélkül nincs mit tenni, ha ez valami miatt megváltozna.

 

 

Maga a felvonulás idén is nagyon jó hangulatban telt, a menet után az egyik városi parkban gyűltünk össze koncerteket és beszédeket hallgatni és élvezni a napsütést. Akármerre néztem, mosolygó arcokat láttam. Nagyon boldoggá tesz, hogy egy ilyen békés országban élhetek, és kimondhatatlanul hálás vagyok azoknak, akik harcoltak és áldozatokat hoztak azért, hogy a helyzet az legyen, ami. A teljes egyenlőség eléréséig még hosszú az út, de ilyen ragyogó napsütésben, szeretettel körülvéve még azt is elhiszem, hogy egyszer megtörténhet.

Tetszett? Kövess minket Facebookon!

Szerző

Kommentek

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>