Ha indulatból bújunk elő, az tud okozni érdekes és szerencsére vicces helyzeteket. Olyan is van, hogy szállóige lesz a kirohanásunkból. Julcsi egy ilyen sztorit osztott meg velünk. 

 

Aki meglépte már a coming outot, az tudja, miről beszélek. Aki meg nem, az azt hiszi, ez is olyan, mint az első nap az iskolában vagy a szüzesség: egyszer eljön a nap, amikor átesünk rajta, aztán életünk végéig mesélhetjük, milyen volt. Régen én is ezt hittem.

Az valahogy kimaradt a sztoriból, hogy ezt a meccset nem egyszer kell lejátszani. Úton-útfélen szembe jön az új helyzet, ahol ismét meg kell magyarázni, hogy „Igen, valóban finn a párom, de nem, ő nem férfi, hanem nő!”. Ez körülbelül olyan, mintha vért izzadva szintet ugranál a Mortal Kombatban, aztán meg automatikusan visszaesnél oda, ahonnan elkezdted.

A legviccesebb történeteim a munkahelyemen születnek. Ha tanár a foglalkozásod, ahány csoportot tanítasz, annyiszor ott a dilemma, hogy hogyan tálald a dolgot. Szerencsére Finnországban nem kell attól rettegnem, hogy az állásomba kerül, ha valami „olyat” találok mondani. De akármennyire is elfogadó az ország és közvetlen a tanár-diák kapcsolat, úgy azért mégsem indulhatok neki a tanévnek, hogy „Sziasztok! Julcsi vagyok és leszbikus. Mellesleg, ha a 7B-be jársz, az osztályfőnököd a feleségem.”

P. Julcsi

Történt egyszer, hogy bal lábbal keltem fel és már előre rosszul voltam a gondolattól is, hogy a 9C-ben nyelvtant kell tanítanom. Félreértés ne essék, imádtam a 9C-t, de borzasztóak tudtak lenni. Két esetben volt esélyem náluk: ha valami nagyon menő és új dolgot csináltunk, vagy ha az osztály legalább fele hiányzott egyszerre. Épp a angol passzív mondatot próbáltam kínkeservesen elmagyarázni, amikor az egyik tanuló beszólt a másiknak:

– Te nagyon gaaay, másszál már arrébb, mert sz*rt se’ látok tőled!

Hát igen, nálunk nincs buzizás, nincs lelki terror csak mert valaki meleg; a mi gyerekeink a gayt használják – így, angolul – úton-útfélen a szerencsétlen meg a gyökér helyett. Azok is ugyanannyira kiütik a biztosítékot, de ez alkalommal annyira felhúztam magam, hogy magamon is meglepvődve, vulkánszerűen feltört belőlem az üvöltés:

–  Marhára elegem van, hogy állandóan marjátok egymást a semmiért! És különben is, mi ez a gayezés? Fogjátok már fel, ez nem káromkodás, amivel csak úgy dobálózni lehet! Levegőért kapkodva és segítséget remélve kinéztem a folyosóra, ahol a nagy fekete zongora állt.

–   És akkor mi van, ha valaki gay? – tomboltam. –  Én is az vagyok! Ez olyan, mint hogy vannak olyan tárgyak, amik zongorák, és vannak olyan emberek, akik melegek!

 

Úristen! Most komolyan ezt mondtam?! – futott át az agyamon. Az osztály és én kővé dermedve néztük egymást egészen addig, amíg az egyik tanuló vigyorogva megszólalt:

–  Julcsi, ekkora f*szságot még életemben nem hallottam, de ez nagyon igaz!

Rend a lelke mindennek, azért beírtam neki a „Kedves Szülő! Lauri káromkodott az órán!” bejegyzést az elektronikus naplóba, de nagyon büszke voltam rá! Később a szünetben fél füllel hallottam, ahogy a gyerekek lelkendezve mesélték a többieknek a zongoraincidenst – azt hiszem, szállóige lett belőle.

P. Julcsi

 

Ne maradj le!

Automatikus email értesítést kapsz új cikkeinkről, ha megadod az email címed.

Szerző

 

Kommentek

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>