Életmód Világ

A szomszéd fűje mindig zöldebb? – Interjú a leszbikus* életről Portugáliában

Most, hogy - mindannyiunk egészsége érdekében - a bezártságot választjuk, virtuális utazásra hívunk titeket. Nézzünk körül Lisszabonban és Portugáliában Noémia idegenvezetésével!

 

Szia, Noémia! Mondanál magadról pár szót?

Sziasztok, Noémia Santos vagyok, egy cisz leszbikus aktivista Portugáliából. Biológiát tanulok az egyetemen, és ugyan még nem szereztem meg a BSc-met, már elég nagy ismeretekkel rendelkezem a genetika és a fejlődéstan terén. Ez azért lényeges, mert rájöttem, a bigottság és a tévképzetek legyőzéséhez remek eszköz ezek ismerete.

Amennyire csak tudok, aktívan részt veszek a portugál LMBTQIA+/queer mozgalomban, különösen az aszexuális és aromantikus közösségekben. Annak ellenére, hogy az aszexualitás és az aromantikusság a fő területei közösségi munkámnak, a saját identitásomat leginkább “leszbikus”-ként határozom meg. Nagyon nyitott vagyok az orientációmmal kapcsolatban, és nemcsak azért, mert hű akarok lenni önmagamhoz és őszinte másokkal, hanem azért is, mert ez egy politikai szembeszállás is a patriarchális társadalommal szemben. Azt gondolom, hogy a nőgyűlölő és transzellenes hozzáállás annyira elterjedt, hogy az emberek már észre sem veszik. Ezért fontos, hogy magamat határozottan és nyíltan ezzel szemben definiáljam -- hiszen nagyon nem tartom rendben levőnek a cisz-hetero-mono-normatív társadalmi felfogást.

 

Lenyűgöző bemutatkozás, köszi! Mesélj kicsit Portugáliáról! Milyen az LMBTQ+ helyzet?

Azt mondanám, hogy Portugália sok nagy lépést tett már a jó irányba. Többek között, Európában az egyik első ország volt, amelyik legalizálta az azonos neműek házasságát (2010-ben). Továbbá, az örökbefogadás is törvényes már (2016 óta), bár tény, hogy a gyakorlati alkalmazása azért nem egyszerű. Persze, attól még, hogy a törvény már helyén kezeli a dolgokat, ez nem jelenti, hogy a társadalom is. Portugáliában az az általános hozzáállás, hogy “Rendben van, csak ne mutogassátok”. Tehát nincsen közvetlen üldöztetés, de azért a társadalom még mindig a titkolózást bátorítja.

Mindez szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy Portugália 41 évet töltött szélsőjobboldali diktatúrában (1933-1974). Ennek  a diktatúrának volt egy politikai rendőrsége, ami arra sarkallta az embereket, hogy csöndben maradjanak. A hosszú bezárkózás eredménye pedig egy általánosan beszűkült látásmód lett. Annak ellenére, hogy Portugáliát az egyik leg-LMBTQ-barátabb országnak tartja a külvilág -- ami persze szintén igaz, de főleg a fővárosban --, ahogy távolodunk Lisszabontól, annál több feszültségre számíthatunk a fentebbi hozzáállás miatt. Ehhez még a jelenlegi politikai helyzet is hozzáadódik: a szélsőjobboldal erősödik a Parlamentben. 

Tehát összességében azt mondhatom, hogy jogilag sok az előrelépés, de társadalmilag még küzdenünk kell a jogainkért és az igazságosságért. Úgy érzem, az aktivizmusunkban is van egy csomó hiba: a transznőfóbia, a kapitalizmus és a szexuális munka ellenesség túlságosan áthatja a működésünket. A feminizmus nem lehet valódi, ha kizárjuk azokat, akin segíteni próbálunk. Hiszen a célunk az, hogy hangot adjunk az elnyomottaknak, és ha nem engedjük az embereknek, hogy azok legyenek, akiknek érzik magukat, és azt csinálják, amit, úgy érzik, akarnak, akkor épp az ellenkezőjét tesszük. Amíg a portugál aktivizmus nem képes szembenézni azokkal a hibákkal, amik áthatják az alapjait, nem tudunk együtt előrelépni.

 

Szavaidból teljesen átjön, mennyire elkötelezett vagy a közösség egésze iránt, amit üdítő látni. Mesélj egy kicsit Lisszabonról!

Habár Lisszabonban születtem, ott tanultam és jelenleg is ott dolgozom, sosem éltem a városban. Ezzel együtt Lisszabont tartom otthonomnak, hisz jól ismerem és nagyon szeretem. Különösen jó látni, mekkorát nőtt a Pride, amióta elkezdtem kijárni (gyakorlatilag 6 éve az összesen voltam). Sokkal több fiatal vesz részt már, de idősebb párokat és igazából bármilyen korú, orientációjú embert látni manapság. Vagyis, hiába próbálnak elnémítani bennünket, mi nem hagyjuk. Nem vagyunk hajlandóak szégyenben, titkolózva élni. Akkor sem, ha mások továbbra is ezt próbálják elérni.

Ahogy korábban mondtam, a bigottságot egyre jobban felbátorítja a szélsőjobb térnyerése. Jelenleg csak szúrós tekintetekben nyilvánul ez meg, de az az érzésem, a fizikai erőszakkal is számolnunk kell majd a jövőben. Meg kell jegyeznem, hogy a rasszista és a transzellenes erőszak, illetve a szexmunkások elleni atrocitás mindig is gyakori volt, éppen ezért annyira fontos, hogy ennek hangot adjunk. Mert a törvény előtti védelem nem elég; az csak elmélet. A gyakorlatban is alkalmazni kell. 

 

Végezetül, van a tarsolyodban egy coming-out sztori, amit megosztanál?

Tekintve, hogy egy vita kellős közepén bújtam elő (amit nem javaslok), elég mókás volt. Az anyukám egy nagyon magas telefonszámla miatt támadt rám, amiből azzal próbáltam kimagyarázni magam, hogy elmondtam, egy lányt hívogattam, és ez azért bocsánatos, mert ezzel a lánnyal amúgy együtt vagyok. Az anyukám válasza az volt, hogy “Nem érdekel, kit hívtál; nézd meg ezt a számlát!” Később beszéltünk róla és elmondta, hogy csak a boldogságom miatt aggódott, és hozzátette, hogy bárkit hozok a családba, szeretettel fogja fogadni.

Még hozzá kell tennem a témához, hogy fontos számomra, hogy random helyzetekben előbújjak. Például a munkában. Csak úgy mellékesen megjegyzem, elejtek egy viccet, leleszbizem magam, és a többi. Azt gondolom, hogy az ilyen mellékes bejelentések segíthetnek abban, hogy ez természetessé váljon végül. Nekem szerencsém van, mert szabadon megtehetem, míg, tudom, sokan nem. Pont ezért is, próbálok mindent megtenni, hogy kikövezzem az utat előttük.

Ugyanakkor, szerintem senki nem tartozik azzal, hogy előbújjon. Nem tartozunk a kollégáinknak, az ismerőseinknek, és még a családunknak sem. Az identitásunk a mienk, ahogy az életünk többi része is, tehát rajtunk múlik, ki előtt fedjük fel. Különösen, ha ez rizikóval jár.

 

Gyönyörű befejezés, köszönjük szépen! Obrigada, Noemia!

Kapcsolódó cikkek

A weboldal cookie-kat használ. Oké Bővebben

X