InspirálóKult

Egy király rajzfilm, amiben gyakorlatilag minden nő leszbikus

Tíz éve folyamatosan azt hallgatjuk, hogy a televíziózás valamelyik arany- (vagy tetszőleges nemesfém) korát éljük. A tévé a sztár, a sorozat az új regény. Arról viszont méltatlanul kevés szó esik, hogy ugyanez igaz az animációs filmekre is. Persze sikkesebb a Sopranosról vagy a Breaking Badről beszélni, mint arról, hogy milyen jót láttál a Cartoon Networkön.

Pedig felnőtteknek szánt animációs filmek is régóta vannak. A Simpsons például olyan régen megy, hogy más évezredet írtak még, amikor elkezdődött. Az elmúlt években viszont a gyerekeknek (is!) szóló rajzfilmek száma is megszaporodott és nagyon jók lettek. A sor a My Little Ponyval kezdődik - ami zseniálisan beszél egymás elfogadásáról - és az Adventure Time, a Gravity Falls vagy az egészen friss Kacsamesék reboot mind részei ennek a klassz iránynak, ami szerint a gyerek nem ostoba. Ennek a tendenciának a szerintem legjobb, és a qLit szempontjából legrelevánsabb eleme a Steven Universe.

A történet főszereplője Steven, egy tíz év körüli kisfiú, aki egy picike tengerparti városban él három kvázi nagynénjével, akik földönkívüli szuperhősszerűségek. Kicsit a Sailor Moon mitológiájában szereplőhöz hasonló szuperképességekkel rendelkeznek, mindenkinek egy jut, jellemzően harcra lehet használni őket. Kis túlzással ember alakú figurák ők, akik nem emberek, hanem drágakövek (az eredetiben: gem). Steven anyukája is ilyen lény volt, aki azonban feladta a testét, hogy Steven megszülethessen. Mivel apukája ember, a főszereplőnk így csak félig drágakő, ami kötelezően magával hozza az erőpróbálgatás motívumát (például cicák nőnek az ujjai helyére, klasszikus hőstörténet).

Az első 10-15 rész alapján egy teljesen átlagos varázslatos-scifis aranyos mesének tűnik, amiben Steven mindig valami kalandba keveredik, dinnyékkel beszélget és nagyon lelkesen énekelget fánkokról, de szép lassan és szinte észrevétlenül felépít egy egészen komoly mitológiát a drágakövekről és a háborújukról, hogy az első évad második felétől egy igazi epic scifit nézhessünk, komoly morális kérdésekkel és szívkitépősen szomorú drámával - amiben Steven továbbra is lelkesen énekelget fánkokról.

Ez eddig remek, de mit keres ez a qLiten? Jogos kérdés, az a rövid válasz rá, hogy “mert mindenki leszbikus benne, nem említettem?” A hosszú válasz kicsit bonyolultabb. Az a sorozat trükkje, hogy a drágakövek egynemű faj, mindenki nő, és természetesen néha egymásba szeretnek. Még nagyobb trükk, hogy a világban ez a szerelem teljesen természetes. Nincs benne semmi érdekes vagy extra. Steven anyukája meg Steven apukájába volt szerelmes.

Nagyon gyakori kérdés az LMBT karakterek ábrázolásakor, hogy mennyire kell megjeleníteni a nehézségeket, amikkel egy nemheteró vagy nemcisz ember szembesül. Egyrészt meg kell, persze, hogyne kéne, hiszen egy csomó ember életének ez része, hozzátartozik a teljes képhez. Másrészt meg pont ezért szeretnénk olyan sorozatokat nézni néha, amikben jobb, könnyebb, élhetőbb világ jelenik meg, ahol nem kell folyamatosan ugyanazokkal a szarságokkal szembesülnünk, mint az életben.

A scifi amúgyis az a műfaj, ami a jövőben játszódó sztorik miatt könnyebben választja az utóbbi megoldást, hiszen ha eleve 100+ év múlva játszódik a történeted, körülbelül akármire mondhatod, hogy “ebben a társadalomban ez máshogy működik”. (Mellékes megjegyzés, de sokkal inkább az szokott a probléma lenni, amikor megpróbálnak egy “másmilyen” társadalmat ábrázolni, de közben nem tudnak eléggé elvonatkoztatni a jelenlegitől, és sokkal finomabb módon, de benne maradnak az előítéletek.)

A Steven Universe nem csak, hogy scifi, de még mese-scifi is, minden kicsit könnyedebb, színesebb, és ha senki nem lepődik meg azon, ha egy levendulaszínű nő a mellkasán lévő drágakőből kihúz egy lasszót, akkor tényleg miért is lepődnénk meg azon, ha két nő alkot egy párt? Bizonyos értelemben ez persze "csalás", a levendula lasszó meg a dinnyékkel beszélgetés miatt mondhatnánk, hogy ez a valódi életbeli elfogadástól messze van - én mégis azt gondolom, hogy elképesztően sokat tud adni ez a sorozat, még azt is megkockáztatnám, hogy többet, mint a jelenlegi élőszereplős sorozatok 90%-a.

A Steven Universe nem direktben bontja le az előítéleteket, nem áll a barikádon, hanem egyszerűen tudomást sem vesz a létezésükről. Ezzel borzasztó elegánsan mutatja, hogy valójában lényegtelen dolgokról van szó. Nemhogy nem esik ki a világ feneke, ha két nő szerelmes egymásba, hanem igazából semmi extra nem történik.

Ugyanígy nem vesz tudomást a sorozat a hagyományos nemi szerepekről sem. Steven egy kimondottan kedves, gondoskodó kisfiú, semmi problémát nem jelent neki kifejeznie az érzelmeit, simán sír mások előtt - a mágikus képességei pedig védelemre és gyógyításra valók. Ha a klasszikus szerepekhez ragaszkodnánk, ezek a dolgok egy lányt írnának le. Férfikarakterek ilyen jellemvonásokkal vagy viccnek vannak (LeFou a Szépség és a Szörnyetegből, Kronk az Eszeveszett Birodalomból) vagy főgonosznak (Jafar, Zordon vagy Ő a Pindur Pandúrokból). Stevent soha senki nem neveti ki azért, mert “lányos”. Fel sem merül, hogy lányos lenne, ő egész egyszerűen ilyen, és nem ezek ellenére ő a mese hőse, hanem ezekkel együtt.

Hasonló a helyzet az Erős Női Karakterekkel is. A három főhősnőn kívül is rengeteg zseniális női karakterrel találkozunk, nagyon sokan példaképei Stevennek, de közben nem érzed úgy, hogy a sorozat egy serpenyővel csapkodja a fejed, hogy “idenézz, fasza női karakter”. És úgy sem érzed, hogy a saját mellét döngeti, hogy “én egy olyan sorozat vagyok, aki erős női karaktereket ábrázol”. Ez mind nincs, egyszerűen csak ott vannak, és király arcok, úgyhogy teljesen természetesnek veszed, hogy Steven rájuk akar hasonlítani - és mellesleg nők.

Nem kell visszafogni a komoly témákat, csak mert gyerekeknek szól: ez például dal a mindfulnessről, és arról, hogy hogyan kezeljük a nehéz érzelmeket anélkül, hogy eluralkodnának rajtunk.

Hát így. Egy sorozat, ami az elején ugyan megkövetel egy kis bizalmat a nézőtől, de bőven megéri. Okos, érzékeny, különbözőképpen csodálatos karakterei, fantasztikus zenéje, és olyan gyönyörű képi világa van, hogy rendszeresen meg kell állítanom a videót nyálcsorgatni. És a tetejébe még szubverzív nő- és kapcsolatábrázolást is kapunk anélkül, hogy az arcunkba lenne tolva. Egyszerűen csak jó ebben a világban létezni.

Kapcsolódó cikkek

A weboldal cookie-kat használ. Oké Bővebben

X