Ha indulatból bújunk elő, az tud okozni érdekes és szerencsére vicces helyzeteket. Olyan is van, hogy szállóige lesz a kirohanásunkból. Julcsi egy ilyen sztorit osztott meg velünk. 

 

Aki meglépte már a coming outot, az tudja, miről beszélek. Aki meg nem, az azt hiszi, ez is olyan, mint az első nap az iskolában vagy a szüzesség: egyszer eljön a nap, amikor átesünk rajta, aztán életünk végéig mesélhetjük, milyen volt. Régen én is ezt hittem.

Az valahogy kimaradt a sztoriból, hogy ezt a meccset nem egyszer kell lejátszani. Úton-útfélen szembe jön az új helyzet, ahol ismét meg kell magyarázni, hogy „Igen, valóban finn a párom, de nem, ő nem férfi, hanem nő!”. Ez körülbelül olyan, mintha vért izzadva szintet ugranál a Mortal Kombatban, aztán meg automatikusan visszaesnél oda, ahonnan elkezdted.

A legviccesebb történeteim a munkahelyemen születnek. Ha tanár a foglalkozásod, ahány csoportot tanítasz, annyiszor ott a dilemma, hogy hogyan tálald a dolgot. Szerencsére Finnországban nem kell attól rettegnem, hogy az állásomba kerül, ha valami „olyat” találok mondani. De akármennyire is elfogadó az ország és közvetlen a tanár-diák kapcsolat, úgy azért mégsem indulhatok neki a tanévnek, hogy „Sziasztok! Julcsi vagyok és leszbikus. Mellesleg, ha a 7B-be jársz, az osztályfőnököd a feleségem.”

P. Julcsi

Történt egyszer, hogy bal lábbal keltem fel és már előre rosszul voltam a gondolattól is, hogy a 9C-ben nyelvtant kell tanítanom. Félreértés ne essék, imádtam a 9C-t, de borzasztóak tudtak lenni. Két esetben volt esélyem náluk: ha valami nagyon menő és új dolgot csináltunk, vagy ha az osztály legalább fele hiányzott egyszerre. Épp a angol passzív mondatot próbáltam kínkeservesen elmagyarázni, amikor az egyik tanuló beszólt a másiknak:

– Te nagyon gaaay, másszál már arrébb, mert sz*rt se’ látok tőled!

Hát igen, nálunk nincs buzizás, nincs lelki terror csak mert valaki meleg; a mi gyerekeink a gayt használják – így, angolul – úton-útfélen a szerencsétlen meg a gyökér helyett. Azok is ugyanannyira kiütik a biztosítékot, de ez alkalommal annyira felhúztam magam, hogy magamon is meglepvődve, vulkánszerűen feltört belőlem az üvöltés:

–  Marhára elegem van, hogy állandóan marjátok egymást a semmiért! És különben is, mi ez a gayezés? Fogjátok már fel, ez nem káromkodás, amivel csak úgy dobálózni lehet! Levegőért kapkodva és segítséget remélve kinéztem a folyosóra, ahol a nagy fekete zongora állt.

–   És akkor mi van, ha valaki gay? – tomboltam. –  Én is az vagyok! Ez olyan, mint hogy vannak olyan tárgyak, amik zongorák, és vannak olyan emberek, akik melegek!

 

Úristen! Most komolyan ezt mondtam?! – futott át az agyamon. Az osztály és én kővé dermedve néztük egymást egészen addig, amíg az egyik tanuló vigyorogva megszólalt:

–  Julcsi, ekkora f*szságot még életemben nem hallottam, de ez nagyon igaz!

Rend a lelke mindennek, azért beírtam neki a „Kedves Szülő! Lauri káromkodott az órán!” bejegyzést az elektronikus naplóba, de nagyon büszke voltam rá! Később a szünetben fél füllel hallottam, ahogy a gyerekek lelkendezve mesélték a többieknek a zongoraincidenst – azt hiszem, szállóige lett belőle.

P. Julcsi

 

Ne maradj le!

Automatikus email értesítést kapsz új cikkeinkről, ha megadod az email címed.

Feliratkozás előtt kérünk, olvasd el Adatkezelési tájékoztatónkat

Szerző

 

Kommentek

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>