Az októberi - előbújásra fókuszáló - különkiadás után most visszatérünk szokásos interjúinkhoz. E havi alanyunk viszont a legkevésbé sem szokványos: Kszénija, a nagyszabású Európai Leszbikus* Konferencia szervezője, Szibériából Genfbe, az elzártságból a leszbikus élet lüktető szívébe küzdötte magát. Oroszországról mesél ma nekünk.

 

Mondanál magadról pár szót, Kszénija?

Orosz származású vagyok, Szibériában születtem, de sok időt töltöttem Szentpéterváron is. Jelenleg Genfben élek, és második otthonomnak Kijevet tekintem. Jogász, feminista és emberi jogi harcos vagyok, az LMBTQI aktivizmusban 2006 óta aktív. Az ILGA világszintű LMBTQ+ szervezetében dolgozom, jelenleg a Nők és az ENSz kapcsolatán. Ezen kívül az Európai Leszbikus* Konferencia szervezőbizottságának tagja lettem. Amúgy pedig szeretem az irodalmat, a művészetet, a queer tangót és az utazást.

 

Úgy látom, te egy igazi világpolgár vagy. Beszélgessünk Oroszországról! Milyen ott az LMBTQ+ helyzet?

Általánosságban véve, nehéz LMBTQ+ embernek lenni a mai Oroszországban. Az utóbbi évtizedben drasztikusan megváltozott a helyzet. Képzeljétek csak el, a 2000-es évek elején teljesen normális volt, hogy a legfontosabb csatornák főműsoridejében LMBT kérdésekről legyen szó, és a legelutasítóbb kommentek is maximum annyit mondtak, hogy “hát, személy szerint számomra ez nem természetes, de békében kell együtt élnünk.” Ehhez képest idén már azért is betiltottak egy egyetemi újságot a szülővárosomban, mert LMBTQ+ diákok a személyes élményeikkel “hirdették nem-hagyományos szexuális szokásaikat”.

Oroszországban egyáltalán nem léteznek olyan törvények, amelyek kimondottan az LMBTQ+ emberek jogait védenék. Sőt, az utóbbi pár évben kifejezetten homofób törvények születtek az országban: gondoljunk például a “nem-hagyományos szexuális szokások hirdetését és terjesztését”, valamint az azonos neműek örökbefogadását tiltó törvényekre (természetesen, mivel Oroszországban nem legális a melegházasság, a törvény a külföldön egybekelt párokra is vonatkozik).

Ami a mindennapi életet illeti, sok LMBTQ+ - főleg leszbikus - tanárt érte az utóbbi időben munkahelyi zaklatás, sőt sokan el is vesztették állásukat. Kevesen fellebbeztek a helyzet ellen és a bíróságra vitt ügyek egyikében sem született pozitív ítélet. Szó szerint lehetetlenné vált hivatalosan az emberi jogok oldalán dolgozni, különösképpen LMBTQ+ vonatkozásban. Úgy hiszem, nem maradt hivatalosan bejegyzett LMBTQ+ civilszervezet Oroszországban. A legtöbb esetben tüntetést sem lehet szervezni, akár azért, mert a hivatalos szervek betiltják, akár azért, mert homofób bántalmazásokra lehet számítani - vagy akár mindkettő.

 

Egész Oroszországban ez a helyzet?

Nem, természetesen a helyzet különböző az egyes vidékeken. Például, köztudott, hogy Csecsenföldön üldözik a meleg férfiakat. Az már kevésbé ismert, hogy az LBTQ nők helyzete sem sokkal jobb arrafelé.

Az érem másik fele, hogy az üldöztetésekkel párhuzamosan az LMBTQ+ szervezetek is egyre erősödnek, sőt a civil társadalomtól is egyre több támogatást kapnak. Még ilyen rossz körülmények között is képesek voltak továbbvinni a munkát ottani kollégáim, többek között szivárvány családokat, illetve hátrányos helyzetű LMBTQ+ embereket támogatnak, és - végre - specifikusan LBTQ nőkre is figyelni kezdtek.

 

Ez elég jó hír! Tudnál még kicsit beszélni Oroszország egyes régióiról, esetleg konkrét városokról?

Az alapján, amit szentpétervári 4 évem alatt tapasztaltam, azt kell mondanom, hogy az LMBTQ+ emberek láthatósága sokkal jobb, mint az ország többi részén: sokan aktívabban részt vesznek a közösségi életben, hisz sokkal több lehetőségük van sportolni, szórakozni, kikapcsolódni LMBTQ+ környezetben, mint az ország egyéb városaiban. Sok LMBTQ+-szervezet működik, köztük kifejezetten transz is például. Az események közül kiemelném a szivárvány családokat és az LMBTQ+ emberek szüleit támogató csoportokat, a queer tangót és kulturális fesztiválokat. Emellett azért az is hozzátartozik a képhez, hogy a politikai gyűlöletkampány miatt ez a megnövekedett láthatóság nem mindig előnyös. Máig emlékszem arra, a majdnem kézzelfogható érzésre, ahogy az emberek végigmérnek a metrón, buszon, stb.

Novoszibirszkben, szülővárosomban, megint más a helyzet. Nagyon kevés aktivista van, kevés az anyagi forrás, így képtelenség jól szervezett fesztiválokat vagy támogató eseményeket tartani. Ezzel együtt viszont nincs is annyira kiélezve az LMBTQ+ ügy politikailag, ami kedvez a helyi közösségnek.

 

És milyen a leszbikus* közösségi élet?

Sosem volt Pride-unk abban az értelemben, ahogy a nyugati LMBTQ+ emberek ismerik és elképzelik. De a nagyobb városokban van helyette pár szuper fesztiválunk, (főleg meleg vagy vegyes) klubunk és bulink.

Néhány üdvös kivételtől eltekintve - mindenki “őszinte” meglepetésére - kifejezetten leszbikus közösségi élet nincs Oroszországban. Nemrég döbbentem rá, hogy annak ellenére, hogy éveken keresztül dolgoztam az LMBTQ+ közösségért, a saját identitásom támogatására vagy fejlesztésére nem volt lehetőségem, még Szentpéterváron, Oroszország második fővárosában sem (a kisebb városokról nem is beszélve). Nem tudok felidézni specifikusan LBTQ nőket megcélzó csoportokat, vagy bármilyen, szélesebb körű beszélgetést arról, hogy mi a nők szerepe a mozgalomban. Vagy például, leszbikus-barát orvosokról vagy egészséggondozásról sem volt információ.

Éppen emiatt annyira fontos számomra, hogy most részese lehetek az Európai Leszbikus* Konferenciának, hisz ez a csoportosulás pont arról szól, hogy hallassuk a hangunk, és létrehozzuk a magunk terét. És végre magamért is, nem csak másokért dolgozom. Változás és átalakítás, nem szolgálat.

 

Hát ez csodásan hangzik. Köszönjük a munkád és a beszélgetést, Kszénija!

Ne maradj le!

Automatikus email értesítést kapsz új cikkeinkről, ha megadod az email címed.

Feliratkozás előtt kérünk, olvasd el Adatkezelési tájékoztatónkat

Szerző