Inspiráló

Born This Way – Zsófi (7)

Born this way sorozatunk újabb darabja Zsófitól. Ha van kedved, olvasd el a többiek történetét is, a sorozat leírásáért pedig kattints IDE!
A projekt a BornThisWay blogot alapul véve született, az LMBTQ+ szolidaritás jegyében.

Zsófi (7), 1999

 

Ezen a képen a hétéves Zsófi mosolyog a tesójával, annak a hotelnek a lobbijában, ahol anyukám dolgozott. Minden évben jött a munkahelyi Mikulás, a húgommal pedig minden évben sorban álltunk az édességért. Rajtam szoknya van, csini cipővel, sőt még harisnyát is vettem. Kisgyerekként imádtam a szoknyákat, a ruhácskákat és mindent, amivel ki lehetett öltözni egy-egy alkalomra. Ezzel szemben, ha testvéremre nem nadrágot adott anya az ünnepségekre, akkor közel fél órás hisztivel találta szemben magát, és mindig a tesóm nyert. A gyerekkorom meghatározó élménye volt, hogy bárhová mentünk, a húgomat fiúnak nézték. Rövid haj, fiús ruhák, ezzel szemben nekem hosszú hajam volt, gyakran hordtam szoknyát és még magassarkút is hajlandó voltam viselni a táncfellépéseimhez.

Mikor elkerültem középiskolába, akkor kezdett változni a helyzet, kerestem önmagam, és az is ekkor derült ki számomra, hogy bár hiába voltak fiúim, valójában az egyik lány évfolyamtársam az, akivel a legtöbb időmet tölteném, de próbáltam magam meggyőzni, hogy ez nem szerelem. Lehet, hogy ez, vagy a lázadó korszakom az oka annak, hogy innentől szinte kicseréltek. Egyrészt a stílusom 180°-os fordulatot vett, én lettem a “fiús gyerek” a családban, és szépen lassan az is összeállt, hogy nem a színészi képességeik miatt vannak kint a Bűbájos boszorkák a szobám falán. Voltak még próbálkozásaim srácokkal, de miután kikerültem a középiskolából, már egyértelmű volt, hogy a lányok érdekelnek, és többé nem akartam már szoknyát sem hordani. Ezt metaforikusan és gyakorlatban is értem, az utolsó alkalom, hogy szoknya volt rajtam, az egyetemi gólyabálom.

Azóta mindenkinek előbújtam, aki számomra fontos, beleértve a szüleimet is, akik viszont nem értették, hogy a kis szoknyás Zsófiból hogyan lettem az, aki most vagyok. Sokáig nem voltak hajlandóak elfogadni a melegségem, és közben elhangzottak olyan dolgok is, amikkel bár nem ez volt a céljuk, de bántottak, és tudom, hogy a barátaim nélkül soha nem tudtam volna feldolgozni őket. Egy-egy ilyen összezördülés után sose gondoltam volna, hogy a helyzet valaha jobb lesz. Azonban az idő és a kommunikáció igenis megoldhatja a dolgokat. Több évvel később azt gondolom, hogy rengeteget fejlődtek a szüleim is és én is.
Már nem akarom eltitkolni azt, ki vagyok, megbékéltem azzal, hogy a gyerekkori szoknyás Zsófi is része a mainak, és a szüleim is haladnak az úton afelé, hogy talán egyszer együtt sétáljunk a Pride-on.

Kapcsolódó cikkek

A weboldal cookie-kat használ. Oké Bővebben

X