Born this way sorozatunk újabb darabja Tímeától. Ha van kedved, olvasd el a többiek történetét is, a sorozat leírásáért pedig kattints IDE!
A projekt a BornThisWay blogot alapul véve született, az LMBTQ+ szolidaritás jegyében.

 

Tímea (10), (1999)

 

Ezen a képen egyikünk sem boldog. Nem szerettem katica lenni. Még a finálé előtt egy perccel is le akartam tépni a piros jelmezt. Anyukám ilyenkor nem szeretett az anyukám lenni. Ilyenkor nem szeretem, hogy az anyukám.

Még mindig jobb, mint Minnie-egérnek lenni. Legalább egyszer Süsü, a sárkány lehettem. Ő is kiközösített, meg randa zöld, de legalább fiú. Ha nem is annyira, mint Zorro, vagy Batman. De ezek ötletét sem mertem felvetni.

Konzervatív család a miénk. Nagyanyámat utáltam, amiért leszbikusnak hívott. Pedig akkor még nem is fogdostam meg Aliz mellét az arborétum padján. Azt sem láthatta, hogy Nora Salinas alias Graciela tv-újságból kivágott fotóját tartom a párnám alatt. Egy barátnőm lerajzolta nekem Jose Armandót, még az apja kölnijével is befújta. Minden este megpusziltam a rajzot, és a fülébe súgtam, hogy „Ne haragudj, de Gracielát szeretem!”

Aliz volt az első, Sándor a második. Aliz tizennégy, Sándor tizennyolc évesen. Közöttük is akadt egy s más, de az kész regény, nem kezdek bele. Sándorhoz majdnem feleségül is mentem. Anyukám szorgalmazta a dolgot, tudat alatt talán azért, hogy „normális” életem legyen. Férj, gyerekek. Család. Akkor is, ha családból bőven elég egy. Az lett a vége, hogy esküvő előtt két héttel faképnél hagytam a vőlegényem.

Sosem tetszettek a macsós leszbikusok. A rövid haj számomra a nőiesség ellentéte. Én pedig a nagyon-NŐ-ket szeretem. Akkor is, ha ők engem csak egy-egy éjszaka erejéig. Amit aztán megbánnak. Amiért mindig én vagyok a hibás. Mintha ők ott sem lettek volna. De már megszoktam. Komoly kapcsolatban nem is mertem gondolkozni.

Állandó szerelmi bánatom hullámhegyei-völgyeinél csak a szerelem tárgya változott gyorsabban. Évente akár három-négy tanárnőmbe is belezúgtam. A reménytelenség fájdalmát versbe öntöttem. Ekkor, kiskamaszként kezdtem írni. Ezzel a szokásommal azóta sem hagytam fel. Hivatásos költő, író lettem. Meg még sok minden. Néha festő, máskor zenész. Egy alternatív színházban is játszom. Nem akarok semmi lenni, csak élni, érezni, mindegy mit és hogyan. Hogy jó-e. Csak valami történjen.

Három éve felkértek egy interjúkötet megírására. Tűrhetően sikerült. Legalábbis korrektre. Botránykönyvnek szántuk, zug-tananyag lett. Naivan azt hittem, ebből meggazdagszom. Holott csak annyit értem el, hogy sokan megvetnek és félnek tőlem. Persze Anyám ezt is megmondta előre. Hogy nem kell az ilyesmit kiteregetni, így sose viszem semmire.

Anyukám azóta meghalt. Én pedig élek, kiteregetve. És vittem valamire. Nekem ez a valami. Továbbra is fenntartom a szabadságom. Hogy bármi lehetek. Művész, polgári foglalkozás nélkül. Nő, akkor is, ha nem tüntetek a feminizmus mellett. Anya akkor is, ha csak két kutyát „szültem”. Leszbikus, akkor is, ha egy fiúval élek, és boldog vagyok vele.

Ne maradj le!

Automatikus email értesítést kapsz új cikkeinkről, ha megadod az email címed.

Feliratkozás előtt kérünk, olvasd el Adatkezelési tájékoztatónkat

Szerző