Born this way sorozatunk újabb darabja Daniellától. Ha van kedved, olvasd el a többiek történetét is, a sorozat leírásáért pedig kattints IDE!
A projekt a BornThisWay blogot alapul véve született, az LMBTQ+ szolidaritás jegyében.

Daniella (6), 1995

A képen (amelyet apukám kapott el nagy ügyességgel, hihetetlen sebességem ellenére) olyan hatéves körüli lehetek, és az anyukám épp lelökött erről a menő hintáról (vagy mi ez). Ezt nagyon-nagyon szerettem. Azt is szeretném megjegyezni, hogy milyen király csukám van már. Ma is totál szívesen felvenném!

Mint ahogy a képen is látszik, a szüleim, a ruhák nem éppen bő választéka ellenére, tök menő cuccokat vettek nekem és az ikertesómnak is (pedig két egykorú gyereknek meg aztán pláne nem könnyű feladat volt ez a 90-es években!). Szintén feltűnő, hogy szüleim elég gender-semleges ruhákba öltöztettek (anyukám is milyen menő!) - és ráadásul a hajam is rövid!

Szerencsés, boldog gyerekkorom volt: szerettem gyereknek lenni, mert az lehettem, aki vagyok. Focizhattam, szaladgáltam, minden pocsolyába beleestem. Soha nem volt az, hogy ez nem lánynak való magatartás, soha nem kaptam babákat, rózsaszín ruhákat, szoknyát is csak nagyon ritkán, elegáns alkalmakkor.

Ennek ellenére a kamaszkor mégis nehéznek mutatkozott: hisz eddig is az lehettem, aki akartam, nem értettem, a társadalom miért várja el, hogy megváltozzak. Miért kísérletezget körülöttem minden lány sminkkel, testhez álló cuccokkal - és főképp fiúkkal? Ezek közül engem egy sem érdekelt. Főleg az zavart, hogy a könyvekben, amiket olvastam, eddig mindig úgy éreztem, emberekről volt szó: tehát rólam. Most pedig lassacskán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem: férfiakról szólt az irodalom kizárólag, férfiakról és fiúkról. A Tüskevár nem rólam szólt. A Zabhegyező nem rólam szólt. A Pál utcai fiúk nem rólam szólt. Nem lehetett az enyém a Fűvészkert, pedig fociztam én is grundon, utcán, pedig ott születtem, a Mária utcában. Hiába jelentette nekem a Balaton a mindent nyáron, mégse lehettem részese annak a férfiról fiúra szálló hagyománynak, amelybe Tutajos olyan önmagától adódó módon felvételt nyer. Nem értettem: miért legyek hirtelen lány, amikor eddig egyszerűen ember voltam?

Megpróbáltam alkalmazkodni, megváltozni, lemondani emberségemről, és “a második nemmé” válni, Simone de Beauvoir szavaival élve. (Beauvoirt 14 éves koromban már teljesen a magaménak éreztem.) Megpróbáltam megérteni, hogy a történelem nem az én történelmem (eddig az volt), a filmek nem az én filmjeim, a világ nem az én világom. Jó sokáig próbálkoztam, de nem sikerült: és rájöttem, nem én vagyok a rossz. Nem nekem kell megváltoznom, hanem a világnak. A kudarcom nem kudarc volt, hanem briliáns győzelem: ez a “második nem” nem én vagyok, én nem így akarok élni.

És persze ott voltak a lányok.

Az egészet mondhatjuk egyszerűen úgy is: leszbikus vagyok. Nem vagyok heteroszexuális. De ez így nem egészen igaz. Nem érdekelnek a pasik, igaz. A lányokat szeretem, ez is igaz. Ezért hihetetlen felszabadító volt azt mondani, hogy kilépek ebből az egész heteroszexuális rendszerből: nem, nem vagyok heteró. De nekem nem csak az volt meghatározó, hogy a nőket szeretem, hanem az is, hogy ragaszkodom egy olyan társadalomképhez, amiben mindannyian emberek vagyunk, ahol a történelem, irodalom, kultúra mindenkié. Ezért nem lett volna elég “átigazolni” az elnyomókhoz, birtokba venni mondjuk a férfiak irodalmát. A melegségem azt is jelenti, hogy elvetem ezt az egész rendszert.

Szüleim, barátaim és persze tesóm megértőek voltak, amikor coming out-oltam, sőt, a tesóm már előre tudta, hogy hányadán állunk. Azt is mondhatnám, hogy megértőbbek voltak velem szemben, mint én: ha korábban őszinte vagyok magammal, rájöhettem volna, hogy leszbikus vagyok. De valahogy ez a lehetőség mintha nem is létezett volna. Vagy legalábbis nekem így tűnt - hisz egy egész rendszert kellett volna elvetnem. Erre gyerekként nem sok ember képes.

Egyik kedvenc íróm, Virginia Woolf (hát, nem túl egyéni választás egy leszbikus számára), egyik regényében megjegyzi, hogy minden lány a gyerekkorát fiúként éli le. A társadalom meg akart változtatni, a saját nőiességképére akart formálni, de nem sikerült. Ma már úgy élek, mint az az ember, aki én vagyok, mint ott a képen: ezért azt mondom mindenkinek, ne gondolkozzon kategóriákban, identitásokban, hogy ő ki vagy mi, hanem egyszerűen fogadja el, amilyen - bármilyen elnevezés legyen is az!

Ne maradj le!

Automatikus email értesítést kapsz új cikkeinkről, ha megadod az email címed.

Feliratkozás előtt kérünk, olvasd el Adatkezelési tájékoztatónkat

Szerző