Born this way sorozatunk újabb darabja Cintitől. Ha van kedved, olvasd el a többiek történetét is, a sorozat leírásáért pedig kattints IDE!
A projekt a BornThisWay blogot alapul véve született, az LMBTQ+ szolidaritás jegyében.

 

Cinti (2 hónapos), (1991)

 

A képen 2 hónapos vagyok, ezt a fotó hátára írt feliratból tudom, amiből többek között az is kiderül, hogy a nagyanyám készítette, mert rosszul írta le a nevem. Egy nagyobb faluban születtem 1991 telén, az anyám a terhessége alatt egy romantikus könyvecskét olvasott, amiben a főszereplőnőt Cintiának hívták, így lett ilyen, akkor és ott még nagyon szokatlannak számító nevem: mikor megszülettem, nagyi körbejárta az utcát, mindenkinek elújságolta, hogy megszületett az unokája. “Mi a neve?” - kérdezték a szomszédok; nagyanyám pedig elővette a cetlit, amire felírta magának, mert képtelen volt megjegyezni.

A képen az egyik kutyánkat nézem épp félelemmel vegyes csodálattal, aki mellettem üldögél az ágyban. Előttem gyerek nem volt még a családban, viszont volt rengeteg állat, főleg kutyák. Anyám elmondása szerint, mikor a kezébe adtak a kórházban, az első mondata az volt hozzám, hogy “Itt a gazdi”, mert jobban a szájára állt még, mint az “anya” szó, és szeppenten körbenézett, hogy vajon ki hallotta meg. 21 éves volt akkor.

Később sem lankadt az állatok iránt érzett szeretet nálunk, előfordult olyan is, hogy egyszerre 12 kutyánk volt, és még mellettük macskák, nyulak, baromfik, hörcsögök, teknősök, halak, szóval igen sok állat. Anyám közben belejött a gazdiszerep mellett az anyaszerepbe is: öt gyereket nevelt fel, és iskolában kezdett dolgozni, szabadidejében is gyerekekre vigyázott otthon, mindig tele volt a ház. Szóval az otthon töltött éveimre leginkább úgy emlékszem vissza, hogy rengeteg állat és gyerek van körülöttem.

Azt hiszem, emiatt tanultam meg nagyon korán, hogy nem vagyunk egyformák, hogy eltérőek az igényeink és a csomagjaink, amivel érkezünk, de mégis mind egy közösség részei vagyunk. A családomat sosem érdekelte, hogy honnan jön egy gyerek, akire anyám vigyáz, mindig azt mondta: “a gyerekek csak gyerekek”, és erre azóta is nagy szeretettel emlékszem vissza.

Ennek a történetnek igazából semmi köze ahhoz, hogy leszbikus vagyok. Esetleg annyi, hogy a nagymamám feledékenysége itt is visszatér, mint történeti elem: körülbelül ötször bújtam neki elő, mert mindig elfelejtette. Szerencsére mindannyiszor ugyanolyan pozitívan fogadta.

Nekem ilyen környezetben nem volt nehéz előbújnom. A családom mindig elfogadott és támogatott, de tudom, hogy ez nem mindannyiunknak ilyen egyszerű, ezért is kezdtem önkénteskedni később LMBTQ szervezeteknél.

Ezt a szemléletet, a sokféleség elfogadását és tiszteletét, a közösséghez tartozás örömeit és felelősségeit akarom továbbadni majd a saját gyerekeimnek is. A párom (nyár óta már a feleségem) anya volt, mikor megismerkedtünk, a gyereke az egyik legszeretetreméltóbb kiskölyök a világon, és már gondolkozunk rajta, hogy a jövőben lehetne kistesója, hiszen a saját tapasztalataimból úgy gondolom, a testvérek nagyon fontosak. Ahogyan az a tudás is, hogy a család milyen sokféle lehet. Bármit is mondjanak, nem egy anya és egy apa teszi a családot  családdá, hanem az, hogy szeretjük és támogatjuk egymást, és mindig figyelünk a másikra.

Ne maradj le!

Automatikus email értesítést kapsz új cikkeinkről, ha megadod az email címed.

Feliratkozás előtt kérünk, olvasd el Adatkezelési tájékoztatónkat

Szerző